Egye-fene

in memoriam Horváth Károly Tanár Úr

Gabi bácsival már utaltunk közel 50 éves ismeretségünkre, ami úgy kezdődött, hogy együtt hajlítottuk a felvételin a drót 5 -ös számot, majd egymás mellett koptattuk az iskolapadot az egykori  Landler Technikumban.

(részletes történetek az I.E. főmenü pontnál) 

Itt jegyzem meg, hogy mi voltunk az utolsó technikumi évfolyam, az érettségi mellett egyúttal gépész technikus minősítést is kaptunk. Az utánunk következők "csak" szakközépiskolai képzésben részesültek, ők már nem technikusként végeztek. Hiába, a reformok már akkor is működtek...

Köztudomású, hogy minél ör…., akarom mondani érettebb az ember, a hosszú távú memóriája sokkal intenzívebb, mint a rövid távú. Gabi bácsi szóhasználatával: a heveny demencia előbb-utóbb akuttá válik…

Mindketten ott tartunk, hogy halvány fogalmunk sincs, mi történt tegnap 10-kor, de annak az osztálytársunknak a neve, aki mindig ugyanabban a zakóban járt és nála az évszakváltás csak annyit jelentett, hogy nyáron ki-, télen pedig begombolta az ing gallérját, fél évszázad után sem veszett a feledés homályába.

Gabi bácsival úgy gondoltuk, hogy erre az elmeállapotunkra (nem érdem, de nem is szégyen) támaszkodva felelevenítünk néhány középiskolai emléket a saját és a nyájas Olvasó szórakoztatására.

Felvállaltam, hogy felelevenítem felejthetetlen osztályfőnökeinkkel (a többes szám nem tévedés, több is volt, Isten nyugosztalja Őket) kapcsolatos emlékeinket, alapvető jellemvonásaikat, és egy-két vidám pillanatot is.

Hiszen, mint jeleztük, ez egy könnyed, humoros blog.

Jelen bejegyzés első osztályfőnökünknek állít emléket. Horváth Károlynak hívták (persze magunk között ő volt a Horváth Karesz). A 40-es éveit taposó mérnök tanár volt. Tiszta fiúosztály voltunk, ami önmagában is elég nagy kihívás egy pedagógus számára. Ő viszont becsülettel állta a sarat, sőt, nagy tekintélyt vívott ki magának. Sajnos csak 1 évig élvezhettük a társaságát, nagy szakmai felkészültségét, mert a következő tanévtől az akkori Kohó- és Gépipari Minisztériumba ment dolgozni. Vélhetően nem akart asszisztálni a szakközépiskolai átalakuláshoz.

A Technológia c. tárgyat tanította nekünk, ami egy gépész technikus-tojás bibliája. Nos, Kareszünk – átérezve mindennek a súlyát – nem ismert tréfát, magas követelményszintet állított elénk. És olyan volt, mint a Móricka, mindenről AZ jutott eszébe, pontosabban EZ, azaz a vas-szén állapotábra:

Imádott feleltetni, házi feladatokat adni, de kis dolgozatokat is meglehetősen gyakran íratott velünk.  

Az értékelési rendszere viszont nagyon egyéni volt:

• a jól sikerülteket „+” jellel (ahogy ő mondta: „plusssssssz”)
• a csapnivalókat  „–„ jellel („míííííííííínusz”)
• a se nem jó - se nem rosszakat pedig egy hullámvonallal, vagyis az ún. „egye-fene” jellel látta el

Szerencsére jó humorérzékkel is megáldotta a sors, így főleg az egye-fenét finom öniróniával fűszerezte. (Három jel összegyűjtése után a kombinációknak megfelelően már valódi osztályzat kerekedett ki.)

Osztályfőnökként sem ijedt meg a saját árnyékától, pontosabban a kb. 40 fős, nagy kamaszokból álló osztályától.

Egyszer gondolt egy merészet, és elvitte az osztályt a Balaton-felvidékre kirándulni. Ez önmagában nem lett volna nagy ügy, de Sümegről Keszthelyre, teljes menetfelszerelésben, reggeltől estig, szinte erőltetett menetben, erdőn-mezőn keresztül, hegynek föl és le, mintegy 40-50 km-t végiggyalogolni 14 -15 éves, jellemzően ehhez nem szokott kamaszokkal… Inkább nem részletezem, hogy másnapra kinek a mije és mennyire dagadt meg, kit mennyire gyötört az izomláz és a feltört lábak.

Az biztos, hogy mindannyiunknak ez a „könnyed, laza” túrázás egész életre szóló emlék marad…  

R.I.P. Horváth Karesz !