A kényszerű pályamódosítás

na azért nem biztos, hogy kár volt

Ennek a bejegyzésnek a tárgya egy bizonyos hazai (de nem kevésbé kelet-közép európai) eseménysorozat hatása a műszaki értelmiség egzisztenciájára. Mivel Gabi bácsival megállapodtunk, hogy írásainkban kerüljük a politikai színezetű be-, ki- és elszólásokat, így csak az időszakra hivatkozom: a 80-as évek vége – 90-es évek eleje.

Nos, ez az eseménysorozat nagymértékben pályamódosításra kényszerítette a műszaki szakemberek jelentős részét. Kivételt talán csak a legalább 87 idegen nyelven beszélő, felső vezetői tapasztalatokkal rendelkezők képeztek.

Az én akkori munkahelyemen (BRG Fejlesztési Intézet) 1992 őszén hozták a beosztott mérnökök tudomására, hogy sok jóra ne számítsanak. És lőn: 1 hónapon belül kiosztották az útilapukat. Ennek előszele már kb. 1 évvel azelőtt érezhető volt, így aki csak tehette, már jó előre kereste a menekülési útvonalakat. Jómagam is próbálkoztam, válogatás nélkül küldözgettem a pályázatokat. Naivan bíztam abban, hogy egy 39 éves gépészmérnök után kapkodni fog a munkaerő piac. Persze nem így történt, ennyit a naivitásról… 

Nem tehettem mást, mint beletörődni és a műszaki pályafutásomat eltemetni. Eme lélekemelő szertartáshoz áldozati bárányként igénybe vettem egy rumos üveget, mely ugyan nem akkor nyittatott ki, az eredeti tartalmából mintegy ¼ rész hiányzott.  A feleségem és kamasz gyermekeim megrökönyödésükben már majdnem megrendelték a bársony párnát is, de csodák csodája megúsztam az alkoholmérgezést, prózaibban kifejezve, túléltem. Viszont másnap megfogadtam, hogy ez volt életem második, de egyben utolsó filmszakadása…

A munkanélküliséget elkerülendő, 1992 december elejétől elszegődtem biztosítási üzletkötőnek. De a sors kiszámíthatatlan szeszélye folytán, még a próbaidőm alatt kaptam egy táviratot: interjúra hívtak az egyik megpályázott állással kapcsolatban. Sikeresen vettem a második fordulót is, így csodák csodája, 1993. január 1-től felvettek. A biztosítónál természetesen még próbaidő alatt felmondtam, amúgy sem lettem volna az ügynökök non plus ultrája…

Ez hát a pályamódosításom rövid története. Így lettem középvezető annál a cégnél, melynek alaptevékenységét az „Egyéb” kategóriába illik sorolni, de nem áll messze a pénzügyi szolgáltatástól. Nyájas Olvasó, ha ennél alaposabban szeretnél tájékozódni, javaslom, tanulmányozd a Facebook profilomat.

Az első néhány hónapban megtapasztaltam, hogy sokkal nehezebb emberekkel bánni, mint egy megálmodott és megvalósított műszaki alkotással bíbelődni. Ez a megállapítás nem csak a beosztottaimra vonatkozott, hanem – szolgáltatásról lévén szó – az Ügyfelekre is.

Ez a beosztás magában foglalta konfliktus helyzetek megoldását is. Erre álljon itt két példa, az egyik elméleti, a másik gyakorlati.

Egy jó nevű szociálpszichológus konfliktuskezelő előadásán kérdésként felmerült: hogyan lehet „leszerelni” egy önmagából kifordult, ordibáló ügyfelet? A szakember receptje: halkan kérjük meg az illetőt, hogy hangosabban beszéljen, mert nem hallani, mit mond. Erre az ügyfél óhatatlanul megszeppen és megszelídül.

  

Nos, lett volna alkalmam ezt a módszert a gyakorlatban is kipróbálni, de egy alkalommal más eszközhöz folyamodtam. Egy idősebb hölgy minősíthetetlen hangnemben és elviselhetetlen hangerővel teleordította az ügyfélteret, cifra jelzőkkel illetve minden ott tartózkodót. A kolléganőim már-már sírógörcsöt kaptak, muszáj volt beavatkoznom. Kiléptem a pult mögül, odamentem a hölgyhöz, és szelíden megkérdeztem tőle, hogy elintéződött-e az ügye. Igenlő választ adott, de a hangneme és a hangereje mit sem változott. Ekkor támadt egy hirtelen ötletem. Közöltem vele, hogy akkor már itt nincs dolga, csak zavarja a munkát, és megkértem, szíveskedjen távozni. A karomat nyújtottam, ő vette a lapot, belém karolt és szép csöndesen a kijáratig kísértem.  

A munkatársaim a sírógörcstől így megmenekülvén hangos vihogásra váltottak.